Még mindig fogalmam sincs, mitől jó (jobb) az egyik nap és mitől rosszabb a másik. Néha csak nézem a magánkívül ordító gyereket a kezemben, és egyszerűen nem hiszem el, hogy tényleg létezik ilyen fokú érzékenység.
Egy gyerek, aki tényleg képes sírva fakadni mondjuk egy puszitól vagy egy hétvégi naptól, amikor nem pont úgy vannak a dolgok, ahogy máskor. Vagy aki legtöbbször csak úgy alszik napközben, ahogy én a légópincékbe menekülteket képzelem - állandó félelemben egy újabb atomcsapástól. Aki tényleg felébred, ha nincs síri csend a lakásban.
És miközben csóválom a fejem és a magam megnyugtatására simogatom őt, eszembe jut, hogy de hát én is ilyen lehettem? És vajon mitől nem maradtam úgy, és vajon neki is fogok tudni segíteni jobban boldogulni a világban?
2006.09.12
Kezdődik a gurulászás: egyelőre a hátáról a bal oldalára szeret fordulni, keresztben a kiságyban - így az ujjszopizás is könnyebb.
